A debreceni ufó csaknem 60 éve szolgálja a várost

Fotók: Ásztai Csaba

Kétszázötven lépcsőt kell megmászni, hogy felérjünk a tetejére, és ugyan mire az utolsó fokot is letudja az ember, a mosolya már nem olyan őszinte, viszont a kilátás, ami fent fogadja, gyorsan kárpótolja a „szenvedésért”. Lift nincs, ide csak gyalog lehet feljutni a torony közepében kialakított hengerben lévő csigalépcsőkön. Ha egy karbantartónak fent van dolga, mielőtt elindul, százszor is átgondolja, minden szükséges eszközt magához vett-e. Ilyen magasságban óriási boldogságot tud okozni, amikor kiderül, hogy a franciakulcs, amiről már azt hittük, lent maradt a furgonban, mégis csak ott lapul a szerszámosláda alján. Nagyobb gond, ha az ember már ki sem jut a tetőre, mert miközben a szerszámokra koncentrált, kiment a fejéből, hogy a felső vasajtó kulcsát is magához vegye. Kísérőmnél, Olajos Istvánnál, a Debreceni Vízmű Zrt. üzemvezetőjénél szerencsére ott volt a kulcs, így senkinek sem kellett újra megmásznia a lépcsőket, és amikor kiléptünk a tetőre, pazar látvány tárult a szemünk elé.



Alattunk az egész város, amely a negyvennégy méteres magasságból egyáltalán nem tűnik nagynak, inkább olyan kicsinek, ami elfér a tenyerünkben. Fentről nézve csupán egy karnyújtásnyira tőlünk a Nagytemplom, de a Nagyerdei Stadion, a pallagi tévétorony, az egyetem, a Tócóskert, a Vénkert és az Újkert is csak egy „köpésre” van, a Csapó utcai tízemeletesek meg szinte elférnek a talpunk alatt. A Piac utca tényleg gödörben fekszik, és jól kivehető, hol van a repülőtér, ha pedig picit távolabbra tekintünk, könnyen felismerhető a mikepércsi templom tornya is.



A fényesudvari víztorony Debrecen egyik emblematikus épülete, szépnek ugyan nem nevezhető, de mindenképpen hozzátartozik a városképhez, immár 58 éve. Olajos Istvántól megtudtam: a víztornyot 1961-ben kezdték építeni, és 1963 decemberében adták át, azóta szolgálja a város vízellátását. – Két funkciót tölt be egyszerre – magyarázza. – Egyrészt vizet tárolunk benne, ami vészhelyzet esetén tartalékot jelent, másrészt tompítja a város ivóvízhálózatán jelentkező nyomáskülönbségeket, csökkentve ezzel a csőtörések esélyét. Ugyanolyan elven működik, mint egy hidrofor tartály az otthoni vízhálózaton, csak persze sokkal nagyobbak a léptékek. Folyamatos mozgásban van a víz a toronyban. Reggel, ébredés után hirtelen megnő a fogyasztás, hiszen mindenki szinte egyszerre nyitja ki otthon a csapot. Ilyenkor a víztoronyban lévő vízmennyiség csökken, majd a reggeli csúcs után, amikor az emberek elmennek dolgozni, a torony újra elkezd töltődni.

Néha elszáll...

A toronyban lévő hatalmas, 15 méter átmérőjű, három méter mély, több részre osztott medencében egyszerre mintegy 3000 köbméter vizet tudnak tárolni, ám ez az óriási mennyiség pillanatok alatt el is tűnhet, ha valahol komolyabb csőtörés történik a városban. Olajos István példaként két korábbi, egy Csapó utcai és egy tócóskerti csőtörést említ, amit a fényesudvari víztorony is „megérzett”, és a benne lévő vízmennyiség másfél-két perc alatt tűnt el a hálózatban. A szakemberek erre mondják azt, hogy a torony ilyenkor „elszáll”. A város napi vízfogyasztása egyébként 40 ezer köbméter. A szükséges mennyiséget Debrecenben három vízműtelep biztosítja, azokban a csúcsfogyasztású időszakokban pedig, amikor a vízfelhasználás nagyobb, mint amennyit a vízműtelepek szivattyúi tudnak biztosítani, a fényesudvari toronyban lévő vízmennyiség jut a hálózatba. Ennek mértéke akár 500 köbméter is lehet óránként. A víztorony úgynevezett töltő-ürítő rendszerű, azaz a kisebb fogyasztási időszakokban tölt, máskor pedig ürít, így biztosítva a rendszerben a víz állandó mozgását.

 
Az „Öreghölgy”, ahogy Olajos István nevezi, a korához képest amúgy jól tartja magát. Itt-ott persze némi ráncfelvarrás nem ártana neki, az elmúlt 58 év azért nem múlt el nyomtalanul, de ami a legfontosabb, hogy statikai szempontból kiváló állapotban van. Tizenkét hatalmas lábon áll, amelyeket az akkor alkalmazott csúszózsalus technológiával készítettek. Építése során a kivitelező a statikai számításokat figyelmen kívül hagyva többször is eltért a tervektől, ezért a tartópillérek megcsavarodtak, amit csak komoly időveszteség árán sikerült kijavítani, így a víztornyot az eredeti tervhez képest később, csak 1963. december 23-án tudták üzembe állítani. És az, hogy az építőipar abban az időben még más fejlettségi szinten állt, abból is látszik, hogy a tetőre vezető csigalépcsők sem sikerültek teljesen egyformára, egyik-másik kicsit kifelé lejt, menet közben néha olyan érzése van az embernek, mintha „kigyalogolna” a víztorony belsejéből. Az ufóhoz, ahogy sokan nevezik a városban, tartozó körbekerített telken ma is ott van még az a portásfülke, amelyben egykor 24 órás figyelőszolgálatot tartottak a vízmű munkatársai, megakadályozva, hogy illetéktelenek jussanak be a területre. Ma már ez is távfelügyelettel működik, az érzékelők mindent látnak, és azonnal jeleznék is a diszpécserközpontnak, ha valaki behatolna a víztoronyba. Ilyen egyébként még nem fordult elő, de ha mégis megtörténne, a biztonsági rendszer rögtön működésbe lépne, lehetetlenné téve, hogy bárki veszélyeztesse a város ivóvízellátását. – Egy valamit azonban még a kamerák sem tudnak megakadályozni – panaszolta Olajos István. – Az emberek mindenféle szemetet bedobálnak az udvarra, sokan úgy tekintenek a területre, mintha hulladéklerakó lenne.

Stratégiai objektum

A torony mellett, alatt lévő Bocskai általános iskola tanulóinak egy közös élménye egészen biztos, hogy a víztoronyhoz fűződik. A diákok évtizedek óta játsszák a „Fuss a torony felé!” játékot, amely igazi adrenalinnövelő szórakozás, hiszen miközben a gyerekek a torony irányába rohannak, úgy érzik, mintha a hatalmas épület rájuk dőlne.

Az ufóba egyébként nagyon kevesen léphetnek be, hiszen stratégiai objektum. A vízmű dolgozói közül sem sokan mondhatják el, hogy a tetőről nézhettek le a városra. Olajos István megemlítette, hogy egyik kolléganőjük nyugdíjba vonulásakor azt kérte, hogy hadd menjen fel a toronyba. Kívánságát természetesen teljesítették, és elmondása szerint nem is gondolta volna, hogy ilyen fantasztikus panorámában gyönyörködhet majd. (Forrás: Cívishír / Takács Tibor)

A Debreceni Vízmű Zrt. honlapján fellelhető írás szerint a város közműves ivóvízellátásának kezdete 1913-ra tehető. Ekkorra épült ki a mostani Balmazújvárosi úton az első vízmű, továbbá 60 kilométernyi vízvezetékhálózat és ekkor helyezték üzembe a Nagyerdőn az ezer köbméter víz tárolására alkalmas, 20 méter magas, úgynevezett kupolás víztornyot is. Ebben az időszakban még csupán kétezer köbméter vizet termeltek a mélyfúrású kutakból, így mindössze a város lakosságának egyötöde jutott egészséges ivóvízhez. A második vízmű 1955 óta működik, ez a Nagyerdőn kapott helyet, majd nem sokkal később, 1961-ben a város keleti részének vízellátása érdekében a Vámospércsi úton üzembe állt a harmadik vízmű is. Ma is ez a három vízműtelep látja el ivóvízzel Debrecent – a vízellátó gerincvezeték hossza pedig meghaladja a 790 kilométert. Ennek az összefüggő rendszernek kiemelkedően fontos eleme a fényesudvari víztorony, amely mind a vízmennyiség, mind a víznyomás alakulásának szempontjából fontos szerepet tölt be.