Időrendi
sorrendben ez volt a harmadik víztorony, amit lefényképeztem.
Éppen Brassóba mentünk születésnapi ajándékot vásárolni, s
az én kedvemért tettünk egy kis kitérőt. Nagy volt a
lelkesedésem, ám amikor kiszálltam az autóból és megláttam a
torony körül portyázó kutyákat egy picit lekonyult a szájam
széle. Azt kell tudni rólam, hogy félek a kutyáktól, így
reszketett a nadrág rajtam, amikor elindultam fotózni. Ha tisztes
távolságba maradok a víztoronytól és a kutyáktól, akkor nem
lett volna semmi baj, ám milyen az ember... Ha már ott vagyok,
akkor közelebbről is megnézem magamnak a mobil átjátszó
állomássá átvedlett építményt – gondoltam én, és ekkor
kezdődtek a bajok. Minél közelebb merészkedtem a víztoronyhoz,
annál hangosabb volt – legalábbis nekem annak tűnt - a kóbor
kutyák morgása. Amikor azok a rongyos ebek, úgy vélték, hogy túl
közel vagyok hozzájuk, akkor habzó szájjal és hangos ugatással
nekem rontottak, amire én hátra arc és négy-öt kutyával a
nyomomban sprinteltem az autó felé. Pár perc szünet, azaz
bátorsággyűjtés után kezdődött minden előröl, ám néhány
próbálkozás után feladtam, hiszen féltettem a bőrömet... Azóta
is nevetve gondolok vissza a történtekre és mindig azzal áltatom
magam, hogy majd egyszer újra megállok Szászhermányon. Majd
egyszer...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése